SZABADULÁS A FOGSÁGBÓL

2008. július 24, csütörtök

Hangfelvétel: 

Alapige

Abban az időben — így szól az Úr — Izráel minden nemzetségének Istene leszek, ők pedig népemmé lesznek. Ezt mondja az Úr: Kegyelmet kapott a pusztában a fegyvertől megmenekült nép, a nyugalma felé tartó Izráel. A messzeségben is megjelent az Úr: Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen. Fölépítelek még, és fölépülsz, Izráel szüze. Fölékesíted még magad, és kézi dobokkal lejtesz táncot a vigadozók közt. Szőlőket ültetsz még Samária hegyein, és akik elültetik, azok fogják szüretelni is. Mert eljön az a nap, amikor az őrök így kiáltanak Efraim hegyén: Jöjjetek, menjünk a Sionra, Istenünkhöz, az Úrhoz! Ezt mondja az Úr: Ujjongjatok, örüljetek Jákób sorsán, vigadozzatok a népek élén, hirdessétek, és mondjatok dicséretet: az Úr megszabadította népét, Izráel maradékát! Meghozom őket észak földjéről, összegyűjtöm a föld pereméről. Lesz közöttük vak és sánta, terhes és szülő asszony egyaránt: mint nagy gyülekezet térnek vissza. Sírva jönnek, és fohászkodnak, miközben vezetem őket; folyóvizekhez vezetem egyenes úton, nem botlanak meg rajta. Mert atyja vagyok Izráelnek: Efraim az elsőszülöttem.

Imádkozzunk!
Kegyelmes Istenünk, hálásan köszönjük ezt a csendet. Köszönjük, hogy néha meg szabad állnunk. Köszönjük, hogy mindent félretéve rád figyelhetünk. Köszönjük, hogy egyedül te tudod igazán, hogy mikor mire van szükségünk. Olyan sok hitvány és hazug beszédet is kell hallgatnunk, köszönjük, hogy a te igaz igédre is figyelhetünk.
Olyan sokszor azt gondoljuk, hogy nekünk kell mindent megtennünk önmagunkért, köszönjük, amikor a te nagy tetteidre figyelhetünk.
Kérünk, szólíts meg minket most egész személyesen, és a te áldott, újjáteremtő, tisztogató munkádat végezd bennünk.
Kérünk, hogy az engedelmesség lelkével támogass, hogy az igének ne csak hallgatói, hanem cselekvői legyünk. Hogy ne vádoljon minket az a sok jó hír, evangélium, amit rólad hallunk, hanem segítsen azzal töltenünk a hátralevő időnket, amire azt adtad.
Segíts most félretenni minden szétszórtságot, fáradtságot, és a te üdítő, áldott, útmutató igéddel beszélj velünk.
Ámen.

Jeremiás könyvét olvassuk most sokan hosszú időn keresztül a kalauzunk szerint, és ebben a könyvben különösen sok nehezen érthető részlet van. Olyan költői, prófétai képek, amelyek abban az időben egyértelműek voltak az olvasók és hallgatók számára, de nekünk magyarázatra szorulnak. Ha viszont sikerül kibontani ezeket, akkor mindegyikben nagy örömhír, nagy evangélium, bátorítás, vigasztalás, biztatás van.
Ebben a most olvasott részben is, ami hamarosan majd sorra kerül a naponkénti tanulmányozásunk során, nagy örömhír szólal meg. Szeretném elmondani először, hogy mit jelentett ez akkor, abban a történelmi helyzetben, azután nézzük meg azt az ennél is nagyobb szabadítást, amire utal ez a bibliai rész, és a végén ebből a sok szép képből hármat szeretnék kiemelni, és azoknak az evangéliumát kibontani.

I.
Ezt a dátumot valószínű már mindnyájan megjegyeztük: Kr. e. 587. Akkor hurcolta el Nabukodonozor Babilonba, fogságba Izráel népét. Különös helyzet volt az a fogságbeli állapot. Még Jeremiás is azt üzeni nekik, hogy ültessetek gyümölcsfákat, építsetek házakat, szüljetek sok gyereket. Viszonylagos szabadságban, de mégis erősen korlátozott állapotban élt az a nép.
A legnagyobb bánatuk az volt, hogy a templom romokban hevert otthon. Istentiszteletet tartani csak a jeruzsálemi templomban lehetett. Áldozatot bemutatni csak ott volt szabad, mégpedig a legitim törvényes papságnak. A papság ki tudja hova lett, a templomot porig égették, kirabolták. A szent edények bekerültek a babilóniai királyi kincstárba. Imádkozni lehetett így is. Aki emlékezetből tudott idézni a Tórából, a Mózes öt könyvéből, azok a szülők, nagyszülők továbbadták ezt nemzedékről nemzedékre, de azért ez mégsem az igazi volt.
Amikor egy alkalommal a babiloniak arra biztatták őket, hogy énekeljetek nekünk a ti szép, vallásos énekeitek közül, akkor megszületett a 137. zsoltár, amelyik így szól:
Amikor Babilon folyói mellett laktunk,
sírtunk, ha a Sionra gondoltunk. (a Sion hegyén állt a templom)
Az ott levő fűzfákra
akasztottuk hárfáinkat.
Mert akik elhurcoltak minket,
énekszót követeltek tőlünk,
és akik sanyargattak, öröméneket:
Énekeljetek nekünk a Sion-énekekből!
Hogyan énekelhetnénk
éneket az Úrról
idegen földön?
Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem,
bénuljon meg a jobb kezem!
Ez a szomorúság telepedett rá a népre. Szinte titokban, családon belül, továbbadták azt, amit Isten nagy tetteiről tudtak, főleg azok, akiknek a hite megmaradt még ott is, de hetven év után felnőtt már egy egészen másik nemzedék, amelyik a fogságban született, amelyik csak hallott arról, hogy a „régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” — amelyiknek fogalma sem volt arról, hogy milyen egy igazi istentisztelet a salamoni templomban, milyenek az áldozatok. Az imádságokat azonban elmondták ott is.
Egy idő után azonban már meg is lehetett ott gazdagodni, és megszokták, hogy idegenben élnek, istentisztelet nélkül. Amikor pedig megdőlt a babilóniai birodalom, és a médperzsa birodalom vette át helyette a világuralmat, és Círus perzsa király kiadta a parancsot, hogy minden deportált nép költözzön vissza az eredeti hazájába, építse fel az országát a romokból, építsen templomot magának, és teljes vallásszabadságot biztosított a birodalomban, kiderült, hogy nem mindenki akar hazamenni
Mindenkinek örömmel el kellene indulni. Csakhogy ott már kényelmesebb volt, mint otthon. Ott már berendezkedtek, otthon meg romok várták őket. Elölről kellett volna kezdeni mindent. Ez mintegy próbára is tette az emberek hitét, hogy vállalják-e ezt az új, nehéz küldetést, amit Isten adott nekik, hogy építsük fel az országot az atyák földjén, ott, ahova Isten vitte az ősatyákat. Építsék fel a templomot, induljon be újra a kultusz, az istentiszteleti élet. Kerül, amibe kerül, meghozunk minden áldozatot. Ötven évvel azelőtt még meghoztak volna minden áldozatot, így ötven, hatvan, hetven év után már nem mindenki. Kisebb csoportok mentek csak haza, és viszonylag sokan ottmaradtak.
Amikor még nem kapták meg ezt a parancsot, hogy menjenek haza, amikor még szinte reménytelennek tűnt, hogy vége lesz ennek a fogságnak, akkor hangzott el Jeremiásnak ez a próféciája. Akkor hangzott el sok isteni ígéret, és ha ebbe a miliőbe helyezzük bele ezeket az ígéreteket, akkor derül ki, hogy milyen nagy örömhír rejtőzik ezekben. Isten előre megmondta, már a fogság elején, hogy az nem vég nélkül fog tartani, csak maximum hetven évig, — még előbb megkapták az engedélyt, hogy hazamehessenek.
Isten nem megsemmisíteni akarja az Ő népét, hanem megtisztítani ezzel az ítélettel. Mindenki várhatta volna azt, hogy ha mi már nem érjük is meg, de a gyerekeink, az unokáink hazamennek és újra virágozni fog a mi országunk. Ezt Isten megígérte. De kevesen hitték ezt, kevesen bíztak benne. Ezért Isten újra és újra küldött prófétákat. Ezékielt, a fogság elején Jeremiást, másokat is, akik erre emlékeztették a népet: ne adjátok fel a reményt, bízzatok az Úrban. Aki idehozott titeket büntetésből, haza fog vinni az Ő kegyelméből.
Jeremiás is különböző képekkel festi le a jövőt. Hogy milyen virágzó, gyönyörű jövőt készít Isten az Ő népének. Mert megérdemli az a nép? Nem érdemli meg. Levezekelte a bűneit? Nem vezekelte le. Azokat mi soha nem tudjuk levezekelni. Akkor mi az oka annak, hogy Isten véget vet a büntetésnek, hazaviszi őket, és szép jövővel ajándékozza meg? Ez az oka — amit itt olvastunk —: kegyelmet kapott ez a nép. Isten kegyelme az egyetlen magyarázat erre.
Elhangzik a biztatás: a messzeségben is jelen van az Úr. A templomtól messze kerültek, a régi templom romokban van, de Isten ugyanaz, aki volt, mert Ő tegnap, ma és örökké ugyanaz. Ő öröktől fogva mindörökké ugyanaz. És Ő örökkévaló szeretettel szereti ezt a népet — olvastuk itt. Még akkor is, ha megítélte, és ezért terjeszti ki most reá az Ő irgalmasságát.
Még nincs Círus sehol. Még fogság van, és nem tudjuk, meddig fog tartani, már hogy ha nem hiszik el Istennek, hogy legfeljebb hetven évig fog tartani. De már elhangzik, hogy milyen lesz a jövő. Sőt Ezékiel mondja, hogy milyen lesz az új templom, mert lesz ám új templom, meg lesz abban legitim papság, meg újra áldozatokat mutatunk be, és Jeremiás is ezzel bíztatja, bátorítja itt az embereket.
Ez a részlet arról szól, hogyan fognak hazamenni, és ez maga evangélium már, hogy minden állításnak maga Isten az alanya. Azt mondja: Én fogom vezetni őket. Folyóvizek is lesznek útközben — ez volt a legnagyobb aggodalma a vízben szegény vidéken élő keleti embernek, hogy nem halunk-e szomjan. Elindulunk, és ha nem találunk közben élő vizet, akkor végünk van a pusztában, a sivatagban. „Folyóvizekhez vezetem őket egyenes úton, nem botlanak meg rajta. Lesz közöttük vak és sánta, terhes és szülő asszony egyaránt: mint egy nagy gyülekezet térnek vissza.”
Az ember szinte maga előtt látja, olyan plasztikusan, szemléletesen festi le Isten népének, hogy bízzátok rám. Vége lesz ennek. Már most tervezhetitek a hazamenetelt. És mindegy, hogy kit milyen állapotban talál, én foglak támogatni titeket. A sántát támogatom, a vakot vezetem, a szülőasszonyt átsegítem a gyermek világrahozatalán, és mind meg fogtok érkezni, mert Isten kegyelmes, mert örökkévaló szeretettel szerettelek titeket, ezért terjesztem ki reátok az én irgalmasságomat. Vagy ahogy az új fordítás írja: „ezért vonlak magamhoz újra hűségesen.” (Jer 31,3).
Isten érthetetlen és meg nem érdemelt szeretetéről szól ez.
II.
Szabadulás a fogságból. Erről szól Jeremiás rövid prédikációja. És ha az ember a részletekbe belemerül, óhatatlanul eszébe jut az a még nagyobb szabadítás, amit ugyanez az Isten az Ő egyszülött Fián, Jézus Krisztuson keresztül végzett el. Mert annak is minden mozzanata egyezik azzal, ami itt Izráellel történt a babilóniai fogságban, és az abból való szabadulásban.
Velük is az volt, hogy Isten kijelölt nekik egy bőven termő, békés, áldott helyet, és azt mondta: ha hűségesek lesztek hozzám, én mint egy erős várfal, megvédelek az ellenségtől, és soha nem láttok szükséget. Nem maradtak hűségesek Istenhez. Benépesítették az országot bálványszobrokkal, a bálványoknak odaszánt szent helyekkel, szent fákkal. Előbb megosztották a bizalmukat Isten és a fából, kőből készített, úgynevezett istenek között, aztán egyre inkább ezekben bíztak. Megvonták a bizalmukat Istentől. És Isten azt mondta: nem én hagytalak el titeket, ti hagytatok el engem. Nézzétek meg, mire mentek egyedül, nélkülem. Ezután jöttek a vereségek, mert az ellenség erősebbnek bizonyult velük szemben, — Istennel szemben sosem bizonyult erősebbnek, csak velük szemben. És jött a fogság, a magukra hagyatottság, a csüggedés, a kétségbeesés, a reménytelenség.
Ugyanez történt velünk is. Isten elhelyezte az embert az Édenkertben. Semmiben nem látott szükséget. Folyamatos és szoros kapcsolatban volt teremtőjével, az őt szerető Istennel, és akkor az ember felmondott Istennek, és azt mondta: majd én, Isten nélkül. Én leszek a magam istene. Felmagasodott az életében egy nagy bálvány: önmaga. Ne Isten mondja meg, hogy mi jó és mi rossz — ezt jelentette az, hogy szakított a jó és rossz tudásának a fájáról —, majd azt én döntöm el. Isten se szóljon bele! És a nyakunkba zúdítottuk azt a sok nyomorúságot, ami miatt most is szenvedünk folyamatosan. Itt szólal meg az evangélium: Isten nem hagyta magára a tőle elszakadt embert, hanem utána küldte az Ő egyszülött Fiát, Jézust.
Mert mi is sokféle rabságban szenvedünk. Itt most nem szabad egyáltalán elmondani azt, amit négyszemközti beszélgetésekben bizalmasan elmond valaki, amikor kinyílik a szíve, de félelmes, hogy milyen bilincsek kötöznek sokakat, tömegeket. Hogy milyen az, amikor szenved amiatt egy ember, hogy valamiről mindig ugyanaz jut eszébe. Ez neki sem jó, azoknak sem jó, akikről az jut eszébe. Hát akkor miért gondol rá? Határozza el, hogy többet arra nem gondol. Annál inkább fog rá gondolni. Tehetetlenek vagyunk. Kényszergondolatok rabságában él nagyon sok ember.
Hányan elmondják: elhatározták, hogy soha többé nem hazudnak. Mindig csak a színigazat. És újra és újra hallja önmagát, amikor beszél, hogy ez sem a színigaz. Akkor miért mondom? Elhatároztam, hogy nem. Nincs erőnk.
Hányszor átélik emberek, hogy elragadnak az indulataink. Miért ragadnak el? Uralkodjál az indulataidon. Azt szeretném, de nem mindig tudok. Néha sikerül, néha meg úgy elragad, hogy ott közben már szégyellem magam. Utána próbálok bocsánatot kérni, kibékülni, de már sebeket ejtettem másokon, és meg kell várni, hogy azok behegedjenek.
Sokakat megkötöz a mohóság, kapzsiság. A félelem. És mindnyájan a halálnak a rabjai vagyunk. Nemcsak azért, mert előbb-utóbb feltétlenül mindannyian meghalunk, ha csak az Úr Jézus előbb vissza nem jön, hanem azért is, amit a Zsidókhoz írt levélben olvashatunk, hogy nagyon sokan a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok.
Még Pál apostol is kénytelen volt leírni: nem azt teszem, amit akarok, hanem azt, amit nem akarok. És eljut erre a következtetésre, hogy tehát a bűn megvan énbennem, és nagyobb hatalom, mint az én akaraterőm.
Meg lehet ezt szokni, és el is felejti sok ember, hogy valamikor eredetileg más lehetőségeink voltak és másként éltünk. A legtöbben azt hiszik: ez a normális, holott ez csak az általános, ami azt mutatja, mennyire eltorzult a gondolkozásunk. Ugyanakkor a szívünk mélyén ott van valami vágy a jobb, a szebb, az igazi után.
Így nyáron sokszor eszembe jut, amit egyszer hallottam, hogy egy rokon fiút meghívtak egy vidéki hívő családhoz nyári vakációra, mert ott is hasonló korú fiúk voltak, hadd legyenek együtt, hadd élvezze a nagyvárosi gyerek a vidéknek az előnyeit. Néhány nap után egyszer csak megkérdezte ez a fiú a barátait, idézem: „a te faterod nem szokott balhézni?” — Mit értesz ezen? — Ti sose kiabáltok itthon. — De mégis, mire gondolsz? — kérdezte a háziak fia. — Például vacsora közben felugrik valaki, és egy tányért a földhöz vág. Nem — mondja — ilyet még soha nem látott és nem is hallott. Miért, nálatok ilyen van? — Persze. És akkor elmondta, hogyan zajlik le náluk egy étkezés, ha egyáltalán sor kerül arra, hogy a család együtt üljön asztalhoz.
Valami efféle történt velünk globálisan az egész emberiséggel. El is felejtettük, hogy lehet balhézás nélkül is élni, hogy nem kell földhöz vágni semmit. Egymást sem kell földhöz vágni. Nem kell kiabálni. Lehet szeretni egymást, lehet segíteni egymásnak. Szabad áldozatot hozni egymásért — és az még örömet is jelent, nemcsak neki, annak is, aki áldozatot hoz. Ez teljesen ostobaságnak tűnik ma tömegek számára. Ennyire eltorzult a rabságban, Istentől elszakadva az életünk. Ide jött utánunk Jézus.
Jeremiásnak ezek a mondatai szinte újszövetségi magaslatokon járnak. Azt mondja: „A messzeségben is jelen van az Úr.” Ide a messzeségbe jött el utánunk a mennyei dicsőségből, otthagyva az Ő eredeti létformáját. Eljött ide a fogságba, a rabok közé, a nyomorúságba, vállalva mindazt, ami a mi sorsunk, és innen hív minket haza.
Ha ez a jeremiási szakasz arról szól: szabadulás a fogságból, akkor az egész Újszövetség arról szól, hogy Jézus Krisztus szabadítóként jött, hogy kimentsen minket mindenféle fogságunkból. Alapvetően az Isten nélküliség, a hitetlenség rabságából, és mindennek a következményeiből is, amikből az előbb csak néhányat említettem.
És ez is szinte újszövetségi mondat: „örökkévaló szeretettel szerettelek téged” — mondja Isten, mintegy szerelmi vallomást, „azért vontalak magamhoz hűségesen.”
János apostol ezt így írja a levelében: „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk Őáltala.” (1Jn 4,9).
Jézus Krisztus az a nagy szabadító, akire mi számíthatunk. De ugyanaz történik, mint akkor ott Babilonban: nem mindenki akar hazamenni. Meg lehet szokni a rabságot is. Az ember egy idő után már nem is tudja, vagy nem veszi komolyan, hogy milyen állapotban van, mert nem ismeri azt a másikat, amiben lehetne, nem tudja összehasonlítani, és ott marad Babilonban.
Hányan vannak ma is, akiknek hangzik az evangélium, hogy nyitva van a börtönajtó, gyere ki, Jézus Krisztus kiszabadított — és nem jön ki. Továbbra is ott marad a maga kötelékei között.
Ugyanakkor gyönyörűség és Isten dicsőítésére késztet bennünket mindig az, amikor emberek beszámolnak arról, milyen élmény nekik a szabadság. Máig emlékszem arra, amit a Kárpátaljáról érkezett testvéreink mondtak el: testvérek, átéltem, hogy nem kell innom! — Mert addig mindig azt élte át, hogy kell. A szagát megérezte, vagy látta, hogy másiknak pohár van a kezében, kell. Rab. És most átéli, hogy nem kell, ott ihatnak előtte. Ez nem leszokás egy szenvedélyről, hanem ez szabadulás. Jézus Krisztus erre a szabadságra akar elsegíteni bennünket.
III.
Szeretném még azt a három képet kibontani, amiről itt olvastunk.
1. Azt ígéri itt Isten: „Mert eljön az a nap, amikor az őrök így kiáltanak Efraim hegyén: Jöjjetek, menjünk a Sionra, Istenünkhöz, az Úrhoz!”
Felépül a templom, újra áll a szentély, van istentisztelet, bemutatnak áldozatot, és Isten népe átéli az istentiszteleten, hogy Istenhez tartozik. Nem gazdátlan, nem magacsinálta bálványokat próbál tisztelni, hanem az élő Isten kiválasztotta őket, összetartoznak, van szava az Ő népéhez. Ők is elmondhatnak imádságban mindent Istenüknek. Helyre állt a megszakadt kapcsolat. Nem kell bizonygatni: van Isten — tudják, hiszik, tapasztalják Istennek a jelenlétét, és ez nagyon jó.
Ugyanerre segíti el Jézus Krisztus a benne hívőket. Péter apostol azt írja: azért jött Jézus, hogy minket Istenhez visszavezessen. Helyreállítja a kapcsolatot. Ő mutatta be a nagy áldozatot. „Egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket”, és amikor kimondta a kereszten: elvégeztetett, akkor kettéhasadt a vastag kárpit a templomban: Nincs már választóvonal Isten és az Őt kereső ember között. Jézus áldozatáért közvetlenül mehetünk mi, nyomorultak a mindenható Istenhez. Helyreállt a kapcsolat. Visszazökkent az ember oda, ahova Isten eredetileg állította, újra emberré válhat, teljes értékű életet élhet a Jézus Krisztusban való hitben.
2. A másik képet így olvastuk: „Fölépítelek még, és fölépülsz, Izráel szüze. Fölékesíted még magad, és kézi dobokkal lejtesz táncot a vigadozók közt.”
Isten felöltözteti népét, és olyan közösségi alkalmakon lesznek együtt, amiknek a tartalma az öröm. Mondja ezt Jeremiáson keresztül Isten a fogságban sínylődő népnek, akik ráadásul elég nagy szétszórtságban is éltek. Azt mondja: összegyűjtelek titeket, újra átélitek az összetartozás örömét meg annak az erejét, és ünnepeitek is lesznek, amelyeken felszabadultan örvendezhettek. És felöltöztök szép ruhába, és az életetek egyik célja az lesz, hogy örömöt szereztek egymásnak.
A 137. zsoltárban ezt olvastuk: sírtunk, a hangszereket félretettük, és semmiképpen nem voltunk hajlandók örvendező énekeket énekelni. Ki tudna a fogságban örvendező éneket énekelni? Itt pedig arról van szó: folyamatosan örvendező énekeket fogtok majd mondani, és minden okotok meglesz az örömre.
Ez a felöltözés különösen sokat jelent. Azt jelenti, ha mai kifejezéseket használunk, hogy rabruha helyére újra a régi, szép, saját öltözeteteket kapjátok. Ünnepi alkalomra öltözik fel az ember rendesen, vagy ha meg akarja tisztelni a másikat. Az egymás megbecsülése, az egymás iránti tisztelet is benne van ebben: felöltözve fogtok örvendezni. És nem csupaszon, mint az állatok, és rájöttök, hogy több az az élet, amit Isten nektek készített, mint a puszta lét. Több a szerelem, mint az, hogy vetkőzzünk le és feküdjünk össze. Ennél sokkal több. Emberhez méltóan is lehet élni, nem úgy, mint a kivetkőzött emberi méltóságából.
Benne van ebben a gyengédség is. Sőt olyan tulajdonságok ütköznek ki az ilyen emberen, amik Istent jellemzik. Mert amikor itt Isten arról beszél, hogy vezetem a vakokat, támogatom a sántákat, a terhes- és szülőasszonyra is gondom lesz, és mind megérkeztek majd haza, akkor ebben az isteni szeretetnek a gyengédsége van benne. Néha keményen szeret minket és megszorongatja a nyakunkat, mint itt Izráelét, mikor a fogságba vitte őket. De az Ő szeretete sokszor gyengéd jelzésekben mutatkozik meg. Erről van itt szó, és ez teszi ünnepi az Övéinek az életét.
3. A harmadik kép: „Szőlőket ültetsz még Samária hegyein, és akik elültetik, azok fogják szüretelni is.”
Ez meg azt jelenti, hogy értelmes életre hívja haza Isten az Ő népét. Termékeny életet készít. A munka nem keserves lesz. Nemcsak a verejtéke csöpög az embernek munka közben, hanem gyümölcse is lesz annak. Eredményes munkátok lesz. Értékeket fogtok létrehozni. Ez az egyik célja az emberlétnek Isten teremtői gondolata szerint. Értékeket létrehozni, és azokat hátra hagyni az utódoknak.
A fogság idején tönkrementek az értékek. Babilon letaposta, letarolta az országot. Lerombolta, amit építettek, kifosztotta, elzabrálta, amit ők összegyűjtöttek, még a templom kincseit is. Értékek mentek veszendőbe, mint ahogy ma itt körülöttünk sokféleképpen látjuk ezt. Amit mások felépítettek, létrehoztak nagy áldozatok árán, azokat könnyű elkótyavetyélni. Mint amikor egy gyerek az apjától kapott örökséget, amiért megdolgozott az apja, könnyelműen elszórakozza, és ott marad a végén semmivel.
Értékeket tönkretenni. Ma nagyon sokan ezt látják maguk körül. Isten azt mondja: értékeket létrehozni, ez nagy öröm. Pusztán az, hogy valamivel több lett a világ, mint volt, és ezt átadhatjátok másoknak, aztán az utódaitok még hozzátesznek, és mindezt örömmel teszik.
Gyerekkoromból van egy nagyon szomorú emlékem. Emlékszem, hogy végképp nem értettem a dolgot és faggattam a szüleimet: hogy van ez? Idegen nemzetiségű katonák ültek egy honvédségi teherautón, egy kis kivágott meggyfa volt rajta, és ették a meggyet. Sehogy sem fért a gyerekfejembe: miért ott eszik, hova viszik azt a fát? Így is lehet meggyet szedni: kivágom a fát, felteszem az autóra, útközben szemezgetünk, aztán eldobjuk az egészet. Vagy lehet fát ültetni, és gondozni. Az talán néhány év múlva terem, lehet, hogy nem is nekem, hanem a gyerekeimnek. És az miért baj? De értéket hoztam létre.
Nos, Isten ezt ragyogtatja itt fel. Rendbe jön mindenekelőtt az Istennel való kapcsolatuk. A templomnak a felépítése és a kultusz beindulása erre utal. Rendbe jönnek az emberi kapcsolataik. Megtanulunk felöltözötten, egymást megbecsülve, örvendezve együtt élni. És rendbe jön a munkához való viszonyunk is.
Ha egy-egy szóval akarjuk ezt jelezni az első: az Istennel való kapcsolat, újra lesz hit a szívükben. Azután a második: meghitt lesz sok emberi kapcsolat, és a kapcsolatok melegsége táplálja az embereket. A harmadik pedig a hivatásról szól. Hivatás lesz a munka, és értékteremtés történik, mégpedig mindez örömmel.
Isten rendbe hozza a vele való kapcsolatunkat, rendezi az egymással való kapcsolatunkat, és megtanít úgy élni, hogy jól érezzük magunkat itt, és ne kárt okozzunk a világban, hanem gazdagítsuk azt. Erre szabadítja fel Jézus Krisztus a benne hívőket.
Hadd fejezzem be azzal, hogy érdemes megvizsgálnunk, hogy a három kép közül melyik az, amelyik életünk valamelyik gyenge pontjára mutat rá. Rendben van-e az Istennel való közösségünk? Mit lehet azon javítani, mélyíteni? Rendben vannak-e az emberi kapcsolataink? Sokszor éppen ez a meghittség, melegség hiányzik belőle. És rendben van-e úgy általában a környezetünkkel, a világgal, a munkánkkal, a hivatással való kapcsolatunk? Akinek Istennel van közössége a hit által, annak életében Isten ezeket is újra és újra tisztogatja és rendezi.

Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus, magasztalunk azért, mert te Szabadító vagy. Köszönjük, hogy azért jöttél, hogy az ördög munkáit lerontsad, és kiszabadíts minket arról a kényszerpályáról, amin nélküled mozog az életünk.
Kérünk, engedd, hogy mindnyájan megtapasztaljuk ne csak azt, hogy aki bűnt cselekszik, rabszolgája a bűnnek, hanem azt is, hogy akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad. Adj hitet nekünk ahhoz, hogy szabaddá válhatunk mindentől, ami még megkötöz.
Kérünk, dicsőítsd meg magadat mindannyiunk életében, hogy eljussunk az Isten fiainak szabadságára.
Köszönjük, hogy te viszel közel minket az Atyához. Köszönjük, hogy te öltöztetsz fel minket és tanítasz meg egymást megbecsülve, örvendezve élni. Köszönjük, hogy te örömmé teheted számunka a napi munkánkat is, és megtöltheted a szívünket azzal a szeretettel, amiről most hallottuk: örökkévaló szeretet, és a te hozzánk való viszonyodat ez a szeretet határozza meg. Áldunk téged ezért.
Ámen.