DÁVID IMÁJA

2005. augusztus 07, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

Akkor bement Dávid király az Úr színe elé, leült és ezt mondta: Ki vagyok én, Uram, Istenem, és mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig? Sőt még ezt is kevesellted, Istenem, és a távoli jövőre nézve is tettél ígéretet szolgád házának, és az egyre följebb emelkedő ember alakját láttad bennem, Uram, Istenem. Kell-e még Dávidnak valamit is hozzátennie ahhoz, ahogyan te megtisztelted szolgádat? Hiszen te ismered szolgádat! Uram, a te szolgádért, és szíved szerint vitted véghez mindezt a hatalmas dolgot, hogy e hatalmas dolgokat megismertesd. Uram, nincs hozzád fogható, sőt nincs is rajtad kívül Isten, egészen úgy, ahogyan hallottuk fülünkkel.

Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, áldunk azért, mert valamennyire már ismerhetünk, és ez is oly sokat jelent nekünk.
Köszönjük, hogy kijelentetted magadat és lehetővé tetted, hogy a benned hívők egyre mélyebben megismerjék szeretetedet, gondolataidat, akaratodat. Köszönjük valahányszor bizalommal kérdezhetjük ezt, megérthetjük és cselekedhetjük.
Bocsásd meg valahányszor nélküled kezdünk el akciózni, és oly sok mindent teszünk, ahol nem tudakoltuk akaratodat.
Kérünk, Atyánk, engedj most közel magadhoz minket. Akármilyen messze sodródtunk, akármilyen ínségből, messze földről kiáltjuk felségedet, emelj magadhoz és engedd megismernünk és cselekednünk akaratodat.
Köszönjük, hogy ismersz mindnyájunkat, és annak ellenére, hogy ilyenek vagyunk, mégis van szavad hozzánk, és jövőt készítettél nekünk. Engedd megértenünk és komolyan vennünk szavadat, és segíts beleigazodnunk veled való terveidbe.
Segíts, hogy ne hiába töltsük itt most az időt. A te jelenléteddel szenteld meg ezt az alkalmat és szentelj meg mindnyájunkat. Járjon át bennünket igéd és Szentlelked. Tisztítson ki belőlünk mindent, ami számodra utá-latos. Szentelje meg minket az igazsággal, a te igéd igazság.
Ámen.

Az Ószövetségből a Krónikák első könyvét olvassuk most napról napra sokan bibliaolvasó kalauzunk szerint. Ezekben a napokban éppen a Dá-vidról szóló fejezeteket. A mára kijelölt rész, amiből most ezt a néhány mondatot hallottuk, Dávid imádságát adja elénk.
Arról van itt szó, hogy miután az egész Izráel királyának fogadta el Dávidot, ő megszervezte a közigazgatást, szép házakat, palotákat építettek a királynak. Ünnepi keretek között Jeruzsálembe hozatta az Isten ládáját, a szövetségládát. Legyőzte több ellenségét, és egyelőre viszonylagos béke és nyugalom vette őt körül.
Ahogy így talán számára is szokatlan módon egyszer a palotájában ült és körülnézett, ezt mondta legfőbb tanácsadójának, Nátán prófétának: „Nézd, én cédrus palotában lakom, az Úr szövetségládája pedig sátorlapok alatt.” Nátán helyeselte Dávid ki nem mondott tervét, hogy Istennek díszes, szép templomot akar építeni.
Régi nagy álma volt ez a királynak és egyre méltatlanabbnak tartotta azt, hogy miközben ő és sokan az ország polgárai közül már szép házakban laknak, az istentisztelet még mindig a viharvert sátorban folyik. Holott, ha valaki királynak tekinthető, az maga a mindenható Isten, hiszen övé minden hatalom, ezért legyen az övé minden tisztelet és minden dicsőítés is. Ezt pedig méltóképpen kellene neki átadni. Ehhez valami méltó hely is kellene. Régóta dédelgetett vágya, szent szándéka Dávidnak, hogy minden épületnél díszesebb és szebb templomot építsen az Úrnak. És íme, Isten embere, a próféta is, egyetért ezzel.
Csakhogy Isten nem helyeselte ezt. Másnap visszaküldte Nátánt Dávidhoz ezzel a kemény tilalommal: „Nem te építesz nekem házat, hogy abban lakjam…” Hát kicsoda? És ő miért nem építhet? Kicsit később ezt is megmagyarázza neki az Úr: „Sok vért ontottál, nagy háborúkat viseltél. Nem építhetsz házat az én nevem tiszteletére, mert sok vért ontottál előttem a földre.” (1Krón 22,8).
Ugyanakkor jellemző Isten lelkigondozására, hogy ezzel egyidejűleg megsimogatja Dávidot, és azt mondja: ettől függetlenül jó, hogy arra gondoltál, hogy templomot építs. Ez igen szép és dicséretes elhatározás volt, de megérted te is, hogy ilyen véres kezekkel nem lehet. Majd a te egyik utódod, akinek békesség adatik, az megépíti ezt a házat.
Dávidnak tehát nagyon szépen felépített tervére, dédelgetett álmára nemet mondott Isten. Mégpedig olyan terv volt ez, ami igazán nemes és szent volt. Nem a maga dicsőségére akart tenni valamit, hanem egyedül Isten dicsőségére. És most mégis Isten egy vonással keresztülhúzta ezt: nem te építesz nekem házat.
Hogyan fogadta ezt Dávid? Azért nagyon tanulságos ezt ma megnéznünk, és ebből a gazdag igéből mást nem is szeretnék ma kiemelni, mert mi is kerülünk sokszor ilyen helyzetbe, amikor valami szép tervünket, dédelgetett álmunkat Isten keresztülhúzza. És sokszor még vallásos emberek is olyan méltatlanul reagálnak erre. Olykor még hívők is elkeserednek és lázadnak.
Mit csinált Dávid, amikor Isten a prófétán keresztül ezt a kemény üzenetet küldte: nem te építesz házat nekem?
„Akkor bement Dávid király az Úr színe elé, leült és ezt mondta…”
Bemegy Dávid a szent sátorba, leül és kiönti a szívét Istennek. És mi van a szívében? Hálaadás és istendicsőítés.
Elkezdi sorolni: Uram, te biztosan jól határoztad ezt el, hogy nem én építek házat neked, hiszen eddig is úgy ismertelek meg téged, mint aki tudod, hogy mit cselekszel, mert… És akkor szinte vég nélkül sorolja, hogy mennyi jót kapott eddig Istentől. Milyen sok csodának lehetett szemtanúja, amit Isten cselekedett. Hány szabadítást élt át, amikor nem ő vágta ki magát a bajból, hanem a hatalmas Isten szabadította meg őt és vele együtt a népet. Isten bölcs, Isten jó, Isten hatalmas. Erre a hatalmas Istenre bízza rá az egész jövőjét is. Sőt eljut erre a gyönyörű hitvallásra: „Uram, nincs hozzád fogható, sőt nincs is rajtad kívül Isten, egészen úgy van ez, ahogyan hallottuk fülünkkel.”
Ő sokat hallott másoktól is Isten tetteiről. Aztán az ilyesmit vagy hiszi az ember, vagy nem. Sok mindent tapasztalt közvetlenül is Isten hatalmáról és szeretetéről, csak nem fog ő most okoskodni, hogy de azért mégis én akarom azt megépíteni. Meg miért nem engeded? Engedd már! Meg ehhez hasonlót még sosem kértem. Milyen buta beszéd lenne ez? Milyen vaskos hitetlenség lenne az ilyen okoskodás és lázongás! És micsoda átgondolt, megalapozott hit van e mögött a hálaadó és istendicsőítő imádság mögött! Ez az ember tudja, hogy kihez imádkozik. Ő ismeri azt az Istent, akinek a nem-jét minden további nélkül tudomásul veszi. Teljes békességgel igent mond akkor is, amikor Isten megtiltott neki valamit, és áldja Őt továbbra is, mert ismeri ezt a hatalmas Istent.
Isten leállítja őt valamiben, és akkor ő leül az Isten előtt és magasztalja Őt.
Mikor ültünk mi le így utoljára Isten előtt, hogy az órát nem nézve ki-öntsük előtte a szívünket, és engedjük, hogy beszéljen velünk, hogy sok mindennek az okát és a célját is megértsük? Hogy beavathasson az Ő titkaiba.
Eszembe jutott az Újszövetségnek az a története, amikor Jézus egyszer három tanítványát, köztük Pétert is arra kérte a Gecsemáné kertben, hogy segítsenek az imaharcaiban és imádkozzanak vele együtt. És Péter a többiekkel együtt hamarosan elaludt. Amikor Jézus befejezte az imádságát, olyan szomorúan kérdezte: Péter, egyetlen óráig sem tudtál velem együtt virrasztani?
Mikor imádkoztál utoljára egyetlen óráig az Isten előtt, Őt dicsérve, az Ő tetteit elsorolva, az Ő csodáiért hálát adva, ajándékait megköszönve? Hány órát eltöltünk üres, semmirevaló fecsegéssel. Hány óránkat beszennyezi a másokról való pletykálkodás. Hány órán át hallgatunk ostoba és a lelkünket szennyező szövegeket. Hol vannak azok az órák, amiket az Úr elé leülve vele töltenénk? Ezek az órák fordítják meg sokszor az ember életét. Ezekben az órákban és percekben kap olyan világosságot, ami bereflektorozza az egész jövőjét. Ezekben a percekben és órákban ad Isten választ a ki nem mondott kérdéseinkre is. Mert lehet, hogy Dávid szívében ott volt, hogy miért nem, Uram? Ez nem kapott olyan hangsúlyt, mint a mi miértjeink, de megtudja, hogy miért nem, sőt még annál sokkal többet is megtud.
Emlékszem, egyszer már elmondtam, de hadd mondjam el most újra azt a régi élményemet, ami nagyon ide kívánkozik, és ami jól szemléltette számomra azt, amiről itt szó van.
Az utcán találkoztam egy fiatalemberrel, aki a négyéves forma kisfiával sétált. Elkezdtünk beszélgetni. Az ilyen beszélgetést a négyévesek rettenetesen tudják unni. Egy idő után ő is felkéredzkedett, ahogy a kicsik szoktak: vegyél fel. Az apja felvette a karjára. Onnan mindjárt más volt a világképe és világnézete is. Földerült a kis arca. De egy idő után az is unalmas volt, amit onnan látott, és valamit az apja fülébe súgott. Az apja azt mondta: nem. Kis szünet, újabb ostrom. Megint a fülébe súgta, gondolom ugyanazt. Az apja változatlan nyugalommal és határozottsággal mondta: nem. Aztán hosszabban beszélt valamit neki. Az apját nem lehetett kihozni a nyugalmából. Nagyon határozottan azt mondta: most nem. És akkor történt az, ami nekem példává vált. A kicsi átölelte az apja nyakát és így szólt: akkor jó.
Azt mondtam magamban: Istenem, taníts meg engem így bízni benned. Taníts meg arra, hogy innen lentről ne csak kéréseket kiabáljak neked, hanem tudjak arra vágyni és azért könyörögni, hogy vegyél fel. Nem kérek semmit, csak szeretnék hozzád közelebb jutni. Téged jobban megismerni, és onnan, a te szemed magasságából látni a valóságot. Ahogy reformátor eleink mondták: az örökkévalóság nézőpontjából nézni a saját helyzetünket, az eseményeket, másokat, a kilátásokat, a mögöttünk levőket, mindent. Mert onnan mindennek egészen más a jelentősége. Onnan mindennek a valóságos jelentőségét látjuk. És nem nagyítjuk fel a magunk sérelmeit, nem háborgunk amiatt, amiért hálát kellene adni. Nem dicsekszünk azzal, amiért dicsőíteni kellene a mi Atyánkat.
Vegyél fel! Aztán, ha valamely kérésemre azt mondja: nem, és másodszor is azt mondja: nem, akkor nem lázadok, magyarázok és okoskodom, hanem így felelek: akkor jó. Mert te tudod, hogy mire mondasz nemet, és mire mondasz igent. Mert egyedül te tudod, hogy mi jó nekem. Én látatlanban, előre is áment és igent mondok minden döntésedre. Ez a teljes bizalom, ez az igazi istenismeret az, amire eljuthatunk, de ami sokszor hiányzik belőlünk.
Az, ami Dáviddal ezt mondatta, amikor kifogyott a szóból: „Uram, nincs hozzád fogható, sőt nincs is rajtad kívül Isten, pontosan úgy, ahogy eddig is azt hallottuk.”
Amikor Isten úgy dönt, hogy mégse vegyenek fel valakit oda, ahol szeretett volna továbbtanulni, amikor mégsem lesz munkaviszony abból, amit már felcsillantottak valaki előtt, amikor még tovább kell várnia valakinek a társára, miközben minden héten kap esküvőkre meghívót, miközben szépen elkészítette valami nagyon szerény és ártatlan tervét erre a nyárra és most már augusztus táján látja, hogy ebből nem lesz semmi, el tudjuk-e mondani: akkor jó. Te tudod, mi jó nekem. Te nem megfosztani, megszegényíteni, meggyötörni akarsz, te szeretsz engem, és sokszor éppen azzal hívsz oda magad elé, hogy valamire azt mondod: nem te építesz nekem házat. Ezt követheti az, hogy odamegyek az Úr színe elé és leülök. Mert közbejött egy betegség, vagy csalódás, vagy anyagi akadályok támadtak, de ezzel nem dőlt össze a világ. Ez nem azt jelenti, hogy Isten nincs, vagy Isten nem jó, vagy nem szeret. Pontosan az ilyen helyzetekben vizsgázik a hitünk. Ilyenkor derül az ki, hogy hitnek nevezhető-e az, amit annak gondoltunk? Milyen a kapcsolatunk Istennel, és van-e vele ilyen kapcsolatunk, mint ennek a kisgyereknek volt az apjával? Bízunk-e igazán Istenben, és mennyire bízunk benne?
Bárcsak el tudnánk mondani mi is Isten minden nem-je után is: akkor jó!
Mert amikor Dávid befejezte az imádságát, akkor megszólalt Isten és valami olyat mondott, hogy ha Dávid nem ül, akkor lehet, hogy meglepetésében leült volna. Mert mit mond neki az Úr? „Nem te építesz nekem házat, hanem én fogok házat építeni neked. Ha majd letelik az időd, és pihenni térsz őseidhez, felemelem majd utódodat, az egyik fiadat és szilárddá teszem az ő királyságát. Ő épít majd nekem házat, én pedig megerősítem a trónját örökre.”
Örökre? Nincs olyan dinasztia, ahol örökké tartott volna az utódlás és az uralkodás. És mit jelent ez az egészen furcsa mondata Istennek, hogy nem te építesz nekem házat, hanem én építek neked házat, és lesz olyan utódod, aki örökké uralkodni fog?
Isten itt megengedi Dávidnak, aki ott előtte ülve elcsendesedett, és végre képes volt felfogni ilyen kijelentéseket is, hogy belelásson a távoli jövőbe. Mert ez a mondat a Biblia tudósai szerint messiási jövendölés. Isten itt előre, Dávid késői utódára, a szabadító Jézusra, Izráel Messiására mutat, akinek a királysága örökké fog tartani. Ő ma is uraknak Ura és királyoknak Királya. Egy ilyen óriási ígéretet hallhat itt Dávid. Bele is rendül. Utána ilyen szavakkal folytatja az imádságot: Uram, ámulok és csodálkozom, mert ki vagyok én, akit te a juhok mellől hívtál el és emeltél Izráel trónjára, hogy nekem ilyen jövőt készítettél, és ilyen nagy kijelentést adsz. Ki vagyok én, Uram, és hogy jövök én ahhoz, hogy beleavatsz a te titkaidba, és már most tudhatom, hogy az én egyik késői utódom lesz az, akinek a királysága örökké tart. És itt mondja Dávid: Uram, te többet adtál nekem, mint amire vágytam. És amit itt Isten cselekszik, az mérhetetlenül több, mint amit Dávidnak megtiltott. Milyen jó, hogy igent mondott arra, amikor Isten azt mondta: nem te építesz házat. Nem is tudta, hogy mit fog kapni helyette. Milyen nagy kijelentés, milyen nagy ígéret hangzik itt el. És ő elkezdi magasztalni az Urat.
Mi tudjuk, hogy ez az ígéret beteljesedett. Amikor Jézus Jerikóból kifelé ment, az a vak koldus, Bartimeus, így kiabált utána: Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam. És Ő isteni teljhatalommal megadta a látást ennek a vaknak. Mert Ő valóban az, akinek a Jelenések könyve mondja, hogy amikor a sok szörnyű ítélet után megjelenik az Isten Fia teljes dicsőségben, akkor a ruhájára ez lesz írva: uraknak Ura és királyoknak Királya. Mi így tiszteljük a mi Megváltónkat.
Isten útjai valóban csodálatosak, és az Ő kegyelme végtelenül nagy. Úgy van, ahogy Dávid ennek az imádságnak a befejező részében mondja. Isten elhívta a juhok mellől, Izráel királyává tette, legyőzte ellenségeit, és nagy dicsőséggel ajándékozta meg.
Ahogy ezt olvassuk, óhatatlanul az jut eszünkbe, hogy minket Isten még nagyobb mélységből emelt ki. A benne hívőket elhívta az ellene való lázadásból, a teljes értetlenség, hitetlenség, istentelenség sötétjéből. Sokan vagyunk itt az Ő kegyelméből, akik elmondhatjuk, hogy bizony onnan emelt ki és onnan hívott el. És még a Dávidénál is nagyobb méltóságba emelt, mert Jézus Krisztus érdeméért Isten gyermekeivé lehettünk, akik hiszünk benne, és ez a legnagyobb méltóság ezen a világon. Ő legyőzte minden ellenségünket. Jézus Krisztus a kereszten kijelenthette: diadalt aratott az ellenségeinken, és őket bátran mutogatta mint legyőzötteket. Sőt mi tudjuk, hogy dicsőséges feltámadásával mint utolsó ellenséget, legyőzte a halált is, és a benne hívőket az Ő dicsőségében részesíti. Hol van ez attól a dicsőségtől, amiért Dávid itt hálát ad, és amit ő kapott Istentől!
Megtelik-e a mi szívünk is hálával ezért úgy, mint ahogy Dávid szíve tele volt? Tudatában vagyunk-e annak, hogy nekünk is az övéhez hasonló ígéreteket adott? Éppen az elmúlt napokban találkoztam többekkel, akiknek a szavaiból kiderült, hogy valamire nagyon vágyakoznak, valami nagyon hiányzik az életükből, és sorba jutottak eszembe Isten ígéretei, amikben pont ezeket ígérte meg a benne hívőknek, ami nélkül szűkölködnek, amire vágynak, ami után sóvárognak.
Szeretné sokszor, sok ember lezárni a múltját, megszabadulni az önvádtól, és bocsánatot kapni. Tele van a Biblia ilyen ígéretekkel: „Eltöröltem álnokságodat, mint felleget, és mint felhőt, bűneidet, térj énhozzám, mert megváltottalak.” Hányan sóvárognak igazi békesség, nyugalom után. Jézus megígérte az övéinek, hogy az én békességemet adom nektek, nem úgy adom azt, mint a világ. Milyen gyakran van szükségünk tanácsra, eligazításra. Isten azt ígéri a benne bízóknak, hogy bölccsé teszlek és megtanítalak, melyik úton járj, szemeimmel tanácsollak téged.
A hívő emberek vágyakoznak megszentelt, igaz életre. És olvassuk az ígéretet: Jézust adta nekünk Isten szentségül, igazságul, bölcsességül és váltságul. Sőt, a mi Urunk még azt is ígéri, hogy a benne hívőket az Ő dicsőségében részelteti. Mi többet akarnánk még? Csak sokszor nem vagyunk tudatában az Ő ígéreteinek, és nem vesszük igénybe azt, amit az övéinek megígért.
Velünk is előfordulhat, hogy Isten valamire, amire nagyon vágyunk, nemet mond. Oda tudunk-e borulni ilyenkor az Ő színe elé, hogy beszélhessen velünk, és talán annál nagyobbat adjon, mint amire vágyakoztunk. Számba szoktuk-e venni olykor az Ő jótéteményeit? Tudjuk-e így elsorolni mindazt, amit Dávid is ebben az imádságban? Bízunk-e az Ő ígéreteiben? Akkor sokkal kevesebb aggodalmaskodás és szorongás lenne a szívünkben.
Szeretném javasolni: keressük az alkalmat arra, hogy így leülhessünk az Úr elé. Már ma is keressünk erre alkalmat. És ha még valakinek van szabadsága, a szabadságában tudatosan is keresse az Úrral való beszélgetést. A legnagyobb hajszában is elkészíti a csendnek ezeket az alkalmait, amikor Ő beszélhet velünk, mi pedig kiönthetjük előtte a szívünket.

Imádkozzunk!
Istenünk, alázatosan kérünk: engedd, hogy mi is megismerjünk téged sokkal jobban, mint ahogy most ismerni vélünk. Oly sok téves gondolat, oly sok primitív elképzelés keveredik a hitünkbe, és ezért elegyedik aztán a hitünk hitetlenséggel. Szabadíts meg minket minden saját elképzelésünktől, minden veled szembeni bizalmatlanságtól és kételytől.
Dicsőíteni akarunk téged azzal, hogy bízunk benned, hogy úgy, ahogy hallottunk felőled, és úgy ahogy magunk is sokszor tapasztaltuk jóságodat, bűnbocsátó kegyelmedet, csodatevő hatalmadat, így jövünk hozzád. És ha valamire nemet mondasz, akkor azt teljes bizalommal tudomásul vesszük, és tudjuk, hogy ez semmit nem változtat azon, hogy te vagy, te uralkodsz ezen az egész világon, amit teremtettél, és te magad vagy a szeretet és jóság.
Taníts minket így bízni benned, így bizonyságot tenni rólad másoknak is.
Könyörgünk, Urunk, készíts nekünk olyan csendet, amikor előtted ülhetünk és sok olyan dolgot is megérthetünk, amit rohanás közben nem lehet.
Áldd meg azokat, akiket csendeshetekkel ajándékozol meg. Te légy ott ezen a héten a kis hittanosokkal Neszmélyen, és az ige magját vesd el az ő szívükbe. Te kísérj el gazdag áldásoddal bennünket Tahiba, és add, hogy senki ne jöjjön onnan vissza érintetlenül.
Kérünk, hogy kísérd el szolgáló útjukra azokat a fiataljainkat, akik ma mentek ki Kárpátaljára, hogy ott ifjúsági konferenciákon szolgáljanak. Hadd legyenek ők valóban az Isten titkainak sáfárai.
Kérünk, ajándékozz meg mindnyájunkat ezzel. Adj nekünk szót szánknak megnyitásakor. Nyisd meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, és segíts, hogy közben világítson az életünk ebben az egyre sötétebb világban.
Kérünk, hallgasd meg a szívünkben levő hálaadást és személyes kéréseinket, és közös fohászunkat is. Segíts ezt folytatni a csendben.
Ámen.