RAGASZKODJUNK HITVALLÁSUNKHOZ

2000. október 31, kedd

Hangfelvétel: 

Alapige

Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinket, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.

Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, szerető mennyei Atyánk, hálásan köszönjük, hogy megállhatunk előtted így közösen is ennek az átdolgozott munkásnapnak a végén. Köszönjük, hogy a te jelenléted szentel meg minden pillanatot és minden gondolatot.
Köszönjük neked ma este különösen is türelmedet. Azt, hogy adsz lehetőséget sokszor az újrakezdésre. Köszönjük különösen azt, hogy Jézus Krisztus által mindnyájunknak adtál lehetőséget egészen újat kezdeni. Sokszor nekiduráltuk magunkat, Urunk annak, hogy újat kezdünk, és újra és újra tapasztalnunk kellett: erőnk magában mit sem ér. Kérünk alázatosan, hogy segíts el mindnyájunkat minél előbb erre a becsületes felismerésre, hogy saját erőnkből nem tudjuk magunkat megváltoztatni.
Magasztalunk téged újjáteremtő igédért. A te szavadért, amivel világokat teremtettél, és amivel mindannyiunk újjáteremtését is el tudod végezni. Köszönjük, hogy minden neveden felül felmagasztaltad a te beszédedet. Köszönjük mindazt, amit eddig elvégeztél életünkben igéddel. Köszönjük, hogy igéd összetör és felemel, megsebez és begyógyít, de mindenképpen életet, új életet, örök életet közvetít. Ajándékozz meg mindnyájunkat ezzel az élettel.
Köszönjük neked a XVI. századi reformációt is, meg mindazokat a reformációkat, ahol vissza mertek nyúlni igédhez, és ahol semmi nem számított, csak az, hogy mi a te akaratod. Ahol az döntött el mindent, hogy te mit tartasz igaznak és hamisnak. Segíts megtanulnunk, hogy így álljunk oda mi is eléd újra és újra. Veled nem akarunk vitatkozni, nem akarjuk védeni és menteni a hamisságainkat, még magyarázni sem, hanem fejet hajtunk előtted és igazat akarunk adni neked.
Kérünk, így legyen az igazság beszédévé mindig számunkra a te igéd, akkor is, ha olvassuk a Bibliát, akkor is, ha hallgatjuk annak magyarázatát, akkor is, ha testvéri közösségben megosztjuk egymással azt, amit megértettünk. Ajándékozz meg minket most is a te igéddel. Ezzel az alázattal és bátorsággal, hogy igazat adva a te igédnek, tudjuk azt egyre mélyebben érteni. Őrizz meg minket minden eltévelyedéstől és attól, hogy egymást eltévelyítsük. Taníts meg arra, hogy újra és újra hozzád igazodjunk, és megmaradjunk azon a keskeny úton, amelyik az életre visz.
Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy te magad vagy ez az út, s ugyanakkor te magad jársz előttünk ezen az úton. Frissíts meg, erősíts meg minket most újra a te követésedre.
Ámen.

Ez a nap nekünk jeles ünnep, és ilyenkor különösen is hálát adunk Isten megújító és megtartó kegyelméért. Négyszáznyolcvanhárom évvel ezelőtt, 1517. október 31-én szögezte ki Luther Márton híressé vált 95 tételét a wittenbergi templom kapujára. Ezzel indult el formálisan a nagy egyház-reformáció, ami azonban tartalmilag már korábban elkezdődött, s aminek a lényege és célja az volt, hogy visszanyúljon minden tekintetben az egyház és annak minden szolgája a Szentíráshoz, és Isten kijelentett igé-je döntse e, mi igaz, mi hamis, és legyen bátorsága minden hívőnek és az egész egyháznak megtisztulni minden később reá rakódott tévedéstől vagy az igétől idegen elemtől.
A reformátorok bátran vallották, hogy egyedül Isten igéje, annak írott formája a Szentírás, a Biblia Isten ihletett kijelentése, az úgynevezett szent hagyomány nem. Egyedül Jézus Krisztus az, aki közbenjár érettünk Istennél, akinek az áldozata érvényes elégtétel a mindenható Isten előtt, és senki más ember fia ezt nem tudja kiegészíteni, de nem is szükséges ezen fáradoznia. Egyedül kegyelemből remélhetünk üdvösséget és bocsánatot, a mi úgynevezett jó cselekedeteink nem megelőzik, hanem követik az Isten elfogadott kegyelmét. És egyedül hittel tudjuk mindezt komolyan venni, megragadni, a magunkévá tenni.
Hittel vallották ez, reformátor eleink, és ez valóban megtisztította az ő gondolkozásukat, kegyességüket, az egész egyházi életgyakorlatot.
Ma ezen a szép ünnepen a Bibliának ezt a kifejezését szeretném kibontani, amit így olvastunk a Zsidókhoz írt levélből: „… ragaszkodjunk hitvallásunkhoz.” Mit jelentett ez eredetileg, amikor a levél címzettjeihez elérkezett ez a bátorítás, mit jelentett ez evangélikus és református eleinknek különösen az üldöztetésük idején, és mit jelenthet ez ma nekünk?
1) Mit jelentett eredetileg? Károli úgy fordítja ezt a kifejezést: vallásunkhoz. Ragaszkodjunk vallásunkhoz. Tudniillik a régi magyar nyelven a vallás azt jelentette, hogy megvall valamit az illető, tehát vallástételt jelentett. Ezért fordítja ennek megfelelően helyesen az új fordítás így: ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Amikor a hitemet megvallom, amikor bizonyos ismeretek alapján azokat újra és újra a Szentírás világosságában megvizsgálva igaznak találván kialakul egy hitvallás bennem, és ezt nem szégyellem, nem rejtem véka alá, sőt szeretném, ha minél többen megismernék ennek a tartalmát, mert rajtam is ez segített, rajtuk is ez segítene, és ezt a hitvallást vállalja az ember. Félreteszi azt a butaságot, amit ma olyan sokan mondanak, hogy a hit magánügy, holott végképp közügy. Hiszen aki élő hitre jutott, abba a Szentlélek azt a szenvedélyt is beoltja, hogy másokat is Jézushoz segítsen. Jézust meg csak úgy ismerhetik meg, ha valakitől hallanak róla, ha valaki már ismeri Őt, és ezt megvallja nekik. Még akkor is, ha ennek ára van, ha ezért áldozatot kell hozni.
Félig-meddig ismerős is az a görög szó, ami az Újszövetség eredeti nyelvén ezen a helyen áll: homológia. Azt jelenti: ugyanazt beszélni. Ennek gazdag jelentése van, mert azt jelenti, hogy ugyanazt beszélem, ha a hitemet meg kell vallani ez előtt az ember előtt is, meg az előtt is. Nem attól függ, hogy kinek mondom, hanem attól függ, hogy mit ismertem meg igazságként. Ha valóban az igazat mondom, akkor csak ugyanazt tudom mondani, bárki hallgatja is azt. Mindenféle féligazságtól, rejtőzködéstől, az igazság taktikai megfontolásokból való elferdítésétől tehát megóvja Isten azt, aki ragaszkodik hitvallásához, aki ugyanazt mondja mindig.
Érvényes ez az időbeli eltolódásra is. Ugyanazt vallom meg hitemként most, meg később is. Lehet, hogy később még hozzátanultam valamit, vagy még mélyebben hiszem az igazságot, vagy rájöttem tévedéseimre, tehát egyfajta fejlődés lehetséges, de ugyanazt mondom holnap is, amit ma. Ez azt jelenti — megint a nehéz időkre, az üldözésekre gondolva —, hogy amikor megpróbálnak eltántorítani attól, amit megvallottam, amikor megpróbálnak rákényszeríteni fenyegetéssel, ígérgetéssel, hogy mást tartsak igazságnak, én ragaszkodom a hitvallásomhoz, és holnap meg holnapután is, fenyegetések közepette is ugyanazt vallom meg, amit igaznak ismertem fel.
Ez, hogy ugyanaz, vonatkozik arra is, hogy többen, akik felismerik ezt az igazságot, ugyanazt vallják meg, együtt vallják meg az igazságot. Ha sokan ugyanazt mondják valamiről, akkor valószínű, hogy az a valami igaz. Erre bátorította tehát a levél írója olvasóit, hogy megalkuvás nélkül, az igazság elferdítése nélkül legyen bátorságuk megvallani az igazságot, a hitüket. Mert ez a homológia jelentette azt is, hogy azt mondom, amit valóban gondolok.
Ma sokaknak külön tanítják, hogyan lehet elrejteniük szavak mögé a gondolataikat. Isten gyermekeire nem ez jellemző. Ők azt mondják, amit gondolnak, s utána azt teszik, amit mondtak. Szív, száj és kéz tökéletes összhangban van, teljes egység. Az istenfélő, megszentelt életű emberben semmiféle hasadtság nem létezik. Teljes egységben, önazonosságban van önmagával is. Azt mondja, amit gondol, és azt cselekszi, amit mondott. Egyértelmű jellem, amiből kiszámítható magatartás következik. Ez veszélyes életforma, ezért tanítják ma az ellenkezőjét. Ez azonban az Isten szerint való, és hosszú távon csak ez gyümölcsözik, és erre adja Isten áldását.
Elhangzik itt a bátorítás, hogy az igazsághoz ragaszkodjanak. Ragaszkodjanak hitvallásukhoz. A szentírók tudták, amit a mi Urunk mondott: én vagyok az igazság. Jézus maga az igazság. Amikor tehát elhangzik ilyen és ehhez hasonló bátorítás a Bibliában, hogy ragaszkodjunk hitvallásunkhoz, akkor ez nem csupán hitvallási tételekhez való ragaszkodást jelent, hanem mindig egy élő személyhez való ragaszkodást. A megismert Isten Fiához, az élő, feltámadott Jézus Krisztushoz.
Itt is ezt sorolja, csak nem olvastam fel az előtte levő és utána következő fejezeteket. Ők megismerték, hogy kicsoda Jézus. Jézus nagyobb, mint Ábrahám, nagyobb, mint Mózes, nagyobb, mint az angyalok. Az angyalok csak szolgáló lelkek, Ő meg a világmindenség Ura, és az angyaloknak is királya és parancsolója. Ő az egyetlen közbenjáró Isten és emberek között. Ő az igazi főpap, aki a maga bűn nélküli életének odaáldozásával egyszer és mindenkorra érvényes elégtételt szerzett Istennél mindannyiunknak. Ők mindezt lassan, fokozatosan megismerték.
Egyre mélyebb Krisztus-ismeretre jutottak, és most több oldalról is támadják a hitüket: Azt nem úgy kell érteni, meg az nem egészen úgy van, meg ezt csak ti gondoljátok — és némelyeknek megingott a hitük. Erre jön a bátorító lelkigondozás. Ez az egész levél egyetlen nagy, Istentől megáldott lelkigondozás, hogy ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Nem kis dolog az, hogy Jézus kijelentette magát nektek. Óriási felismerések ezek, amit ti már a magatokénak vallotok. Legyetek bizonyosak abban, hogy ez igaz, mert mindezt Jézus mondta magáról, mindezt Isten igéje támasztja alá. Ragaszkodjatok az igazsághoz, vagyis: Jézushoz. A vele való közösség az, ami ezeknek az embereknek már mindennél többet ér.
Ez magyarázza azt, hogy miért olyan fontos ez. A mai eltorzult gondolkodású ember, aki csak a haszonelvűség alapján tájékozódik, azonnal feltesz ilyen kérdéseket: miért olyan fontos, hogy ragaszkodjanak hitvallásukhoz? Örüljenek neki, ha megismerték az igazságot, ha az nekik olyan fontos, mondják el másoknak is, aztán bízzák rájuk, hogy elhiszik vagy nem hiszik. Miért olyan központi feladata a lelkigondozónak, hogy erősítse, bátorítsa őket, hogy minden szenvedés közepette is ragaszkodjanak a megismert igazsághoz, vagyis Jézus Krisztushoz?
Azért, amit Pál apostol ilyen utánozhatatlan egyszerűséggel mondott el a maga hitvallásában: nekem az élet Krisztus. Ezek után nem szorul magyarázatra semmi. Ha valakinek az élet maga Krisztus és a vele való hitbeli közösség, akkor ez azt jelenti: minden egyéb érték csak ez után következhet. Sőt minden másnak az értékes volta, vagy értéktelensége ettől függ. Ezt az életet, amit Krisztusban megnyert, megtalált, és amiről tudja, hogy megmarad azután is, ha utolsót dobban a szíve és meghal, ami már itt is tartalmassá és értelmessé teszi a létét, mert itt is élet, meg mivel örök élet, a meghalása után is megmarad, ez a legfőbb érték.
Hol van ettől az anyagi vagy erkölcsi elismerés? Vágyik arra mindenki, meg kell élnünk mindnyájunknak valamiből, de nem arra hajt, különösen nem úgy, hogy ezt esetleg elveszítse. Semmi nem lehet olyan fontos, ami alternatívája lehet a Krisztussal való közösségnek. Ez az élet maga. És ha a földi életét követelik, ha makacsul ragaszkodik ehhez és meg kell halnia? Akkor meghalok — mondja Pál — és jól járok. Még közelebb kerülök ehhez a Krisztushoz. Mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás is nyereség. Nem ehhez a földi élethez ragaszkodik végsőkig, hanem Krisztushoz ragaszkodik végsőkig. Ő ad tartalmat ennek a néhány évtizednek is, és Ő jelenti szá-mára az örök élet dicsőségét és boldogságát is.
Itt tehát nem egyfajta konokságról, beszűkült makacskodásról van szó, nem ilyesmire biztatja a levél szerzője az akkori hívőket, hanem hogy ragaszkodjatok hitvallásotokhoz, vagyis ragaszkodjatok Jézushoz. Itt valóban az életről van szó. Sok mindenről készséggel lemond az, aki ezt az életet már megnyerte, aki maga Krisztus.
Nem könnyű megtartani ezt az életet. Aki már Jézussal közösségre jutott, azt sok minden igyekszik elszakítani tőle. Ragaszkodnia éppen annak kell, akit el akarnak szakítania attól, ami már az övé lett, vagy ami neki fontos lett. Emiatt nem kell háborognunk, ezen nem kell csodálkoznunk. Ezt tudomásul kell venni. Vele jár a Krisztust követő, engedelmes, hívő élettel az, hogy innen is, onnan is támadják a hitünket, és el akarnak szakítani minket Krisztustól. Mindezen támadások mögött az ős ellenség van, akiről Luther éneke szól, amit most énekeltünk. Az ős ellenség mindvégig el akar szakítani tőle. Ezzel számolni kell, ezért kell ragaszkodnunk Őhozzá.
Ezért ilyen hangsúlyos ebben a levélben ez, és ezért írja a későbbi fejezetekben soksok konkrétummal alátámasztva is a levél szerzője, hogy ti már megéltétek azt, hogy pusztán a hitetekért börtönbe hurcoltak titeket, a foglyokkal együtt szenvedtetek, vagyonotokat elrabolták és még ezt is örömmel fogadtátok, mivel tudtátok, hogy nektek értékesebb és maradandóbb vagyonotok van. Mert nekem az élet Krisztus. Ha választanom kell, hogy Őt megtagadom, és a vagyonomat meghagyják, vagy ragaszkodom Őhozzá, és a vagyonomat elveszik, akkor egy pillanatig sem gondolkozom: vigyék a vagyont, csak maradjon Krisztus. Ezért tudta olyan sok hívő tudomásul venni a fej- és jószágvesztést, amikor csak azért, mert Krisztust Úrnak vallotta, és úgy hitt benne, ahogyan azt Ő maga a Szentírásban nekünk kijelenti, erre a sorsa jutott. Ezért bátorítja tehát ezeket a hívőket a levél írója: ragaszkodjunk hitvallásunkhoz, vagyis Jézushoz.
2) Erre a bátorításra volt szükségük a mi protestáns eleinknek is, különösen az üldöztetések idején. Van az egyháztörténetben egy korszak, amit gyász-évtizednek neveztek el. 1671-től 1681-ig tartott ez a tíz év, amikor az ellenreformáció a legkegyetlenebbül támadt azokra, akik a négy solust vallották: csak a Szentírás, csak Krisztus, csak kegyelemből, csak hit által. A XVI. század végére Magyarország lakosságának hetven százaléka protestáns volt. Evangélikus és református gyülekezetek alakultak. Templomokat és iskolákat építettek. A gyülekezeti élet a maga sokszínű gazdagságában kezdett kibontakozni a török megszállás és egyéb nyomorúságok és nehézségek között is. Akkor fogtak hozzá a jezsuiták vezetésével, német katonák fegyvereire támaszkodva ezeknek a gyülekezeteknek a szétzúzásához, és ahhoz, hogy aki csak valamely protestáns felekezet híve lett, térjen vissza a római katolikus egyházba.
Kolonits Lipót bécsújhelyi püspök kiadta a jelszót: aki németté akarja tenni Magyarországot — ez volt a hatalmon levők fő célja —, annak előbb koldussá és katolikussá kell azt tenni. Kezdték hát a sor végén, alulról építkezve, hogy sikerüljön németté tenni. Az eszközökben pedig nem válogattak. 1672-től egymást érték az idézések. Vésztörvényszékek elé idézték a protestáns prédikátorokat és rektorokat, vagyis iskolamestereket. Három lehetőség közül választhattak: lemondanak hivatásukról, és aláírásukkal ígérik, hogy soha, semmi olyan tevékenységet a továbbiakban nem folytatnak, mint addig. Sem prédikátori, sem iskolamesteri hivatást. Elhagyják az országot — ez volt a második, vagy betérnek a római egyházba: elismerik a pápa főségét, tisztelik Máriát és a szenteket vallásos keretek között is, elismerik, hogy az ostya Jézus Krisztus valóságos testévé változik át az áldozás során, elismerik a purgatórium létezését stb.
Akik bármelyik kötelezvényt aláírták, azokat megjutalmazták. Nagy jutalmakat kaptak. Aki egyiket sem írta alá, azt bebörtönözték. Legtöbbször már a vésztörvényszékről sem engedték haza, és mint ahogy az később is történt, voltak, akik nyom nélkül eltűntek, s voltak, akik rettenetes kínzásokat, szenvedéseket kellett hogy kiálljanak.
1674-ben Pozsonyban volt a legszörnyűbb ilyen tárgyalássorozat, ahova 735 prédikátort és iskolamestert idéztek be. Közülük 336-an meg is jelentek. Hetekig kínozták, vallatták, győzködték őket. A cél az volt, hogy közülük minél többen katolizáljanak, vagyis betérjenek a római egyházba. Elképesztő hamis vádakkal rágalmazták, úgy ahogy az a későbbi, általunk ismert időkben is történt. Legtöbbször a király elleni összeesküvés vádját akarták rájuk sütni minden alap nélkül. Volt olyan, hogy még a bí-rák maguk is elmosolyodtak azon, amikor egy fizetett hamis tanú azt mondta: a jelenlevő pré-dikátorok közül ötszázan összegyűltek — megnevezte, melyik faluban —, és arról tárgyaltak, hogyan foglalják el Bécset. Valóban néhá-nyan ott össze szoktak jönni a szomszéd falvakból imádkozni.
Lényeg az, hogy ezek közül az emberek közül többen aláírták valamelyik kötelezvényt, megijedvén a szenvedésektől. Sokan azonban mindent vállaltak és ragaszkodtak hitvallásukhoz. Közülük került ki az a 40 református pré-dikátor, akiket aztán elvittek a gályákra. Két hónapig gyalogoltak, köztük sok idős ember is, mezítláb, rongyokban már akkor, kiéheztetve, a nyakukon meg a lábukon egymással is összebilincselve, s így tették meg az utat Lipótvártól Nápolyig. Közben többen meghaltak, belepusztultak a próbatételekbe. A kísérő katonák azzal szórakoztak, hogy addig verték őket botokkal, amíg a botok szilánkokra nem törtek és ez jó tréfa volt, úgy hogy a legtöbben betört fejjel, némelyek már üszkösödő lábakkal érkeztek meg úgy, hogy járni sem tudtak, hanem négykézláb csúsztak-másztak a sárban meg a jégen. Nápolyban aztán fejenként 50 aranyért eladták őket gályára.
A gályásoknak az élete abból állt, hogy majdnem teljesen meztelenül oda voltak láncolva a padhoz, a szájuk állandóan ki volt pöckölve egy vas körtével. Így írja le Kocsi Csergő Bálint, aki megjárta ezt a poklot és Isten megszabadította onnan, hogy valósággal elrothadt sokaknak a nyelve és a szája emiatt, meg amiatt, hogy se inni, se enni nem kaptak. Azután egy Ruyter Mihály nevű holland tengernagy szabadította ki őket onnan. Akkor már csak 24-en éltek. Nem sokkal a szabadulásuk után az idősebbek közül ismét többen belehaltak ezekbe a próbákba.
Ezek az emberek viszont ott a börtönökben is — többnyire olyan cellákba zsúfoltak össze több embert, ahol sem leülni, sem lefeküdni nem lehetett — útközben is, meg a gályákon is sokszor csak jelekkel, mert beszélni általában nem tudtak az említett ok miatt, erre az igére emlékeztették egymást: ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mindenki tudta, hogy ez maga a megváltó Jézus Krisztus, az Isten Fia, akiről ez az ige is azt írja: nagy főpapunk van, és csak Ő a főpapunk, aki áthatolt az egeken. Ez azt jelenti: megnyitotta számunkra az üdvösség útját, Jézus ő, az Isten Fia, aki nem olyan főpap, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem Ő maga is hozzánk hasonlóan minden kísértést elszenvedett, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizalommal hozzá, és ragaszkodjunk hitvallásunkhoz.
Megint érdemes feltenni a kérdést: miért ragaszkodtak ezek az emberek ennyire? Mindegyiknek családja is volt otthon. Természetesen ők épp úgy nem tudtak a családjukról, mint ahogy a közelmúlt sok ilyen okok miatt bebörtönzöttei sem. Nem lett volna bölcsebb megfontolni mégis a dolgokat? A hitvallás egy részét elmondja, másik részét magának tartja meg. Református ember azonban nem ismeri a rezervatio mentalist, a református ember azt mondja, amit gondol, ha valóban az Isten igéje szerint reformált a gondolkozása meg a jelleme, és nemcsak forma szerint.
Miért voltak ilyen makacsok? Egyáltalán mi a különbség makacsság és kitartás között? Úgy gondolom, hogy a meggyőződés a különbség. Sok makacs és konok ember van, de akit Isten elsegített oda, hogy az Istennel kapcsolatos dolgokról, az életünk alapkérdéseivel kapcsolatos igazságokról tiszta meggyőződést kapott az Ő igéjéből, az ilyen ember nem makacskodásból ragaszkodik hitvallásához, hanem azért, amit már az imént is említettem. Mert neki valóban az élet Krisztus, és mert az ő szí-vébe szeretetet is oltott Isten mások iránt, és azt szeretné, hogy minél többen megtalálják ezt az életet, és ne enélkül küszködjenek, vergődjenek. Akinek a szívébe az igazság iránti és az embertársai iránti szeretetet így beleoltotta Krisztus, pontosabban: akinek a szívében a hit által ott él maga Krisztus, aki az igazság és az Isten testet öltött szeretete, az nem szokta azt mérlegelni, hogy mennyit hallgassak el belőle, taktikus-e most kicsit hazudni, hanem az ragaszkodik az Istennel kapcsolatos hitvallásához.
3) Azt hiszem, ebben a korban, amelyikre ez a fajta meggyőződés és ragaszkodás egyre kevésbé lesz jellemző, nekünk Isten igéjének a világosságában mégis csak meg kell vizsgálnunk: hányadán állunk ezzel? Egyáltalán hányadán állunk az igazság megismerésével? Mit tekintünk igazságnak? Nem tévesztjük-e össze a magunk igazát az igazsággal? Van-e bennünk elfogulatlan, szenvedélyes törekvés az igazság megismerésére, hogy azt felismerve, készek vagyunk a magunk igazát is feladni, és félretenni, alárendelni az igazságnak, vagyis alárendelni Krisztusnak?
Az a tapasztalatunk sokunknak, hogy aki az újjászületés által valóban eggyé lett Jézus Krisztussal, aki tőle új életet kapott, aki nemcsak aranymondásként idézi, hanem éli naponta azt, amit Pál így írt: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, aki csakugyan megismerte, hogy ki a mi Megváltónk, mit tett értünk, és megismerte az Ő ajándékait úgy, hogy azokat kapta, elfogadta, azokkal sáfárkodik, azokat másokkal is megosztja, annak mindennél drágább lesz ez az igazság, vagyis az érte meghalt és feltámadott Jézus Krisztus. Az, ha kell, az életével is fizet ezért az igazságért.
Ezért mondtam: legyen bátorságunk odaállni éppen egy ilyen ünnepen Isten igéjének a világosságába és megvizsgálni, hogy sok állhatatlanságunknak, könnyű megalkuvásainknak, taktikázó köpönyegforgatásunknak az oka nem az-e, hogy nem ismerjük még igazán Jézust? Nem tudjuk, hogy kit tagadunk vagy tagadnánk meg, amikor nem ragaszkodunk a hitvallásunkhoz. Azért irtóznak sokan a Krisztusért vállalt szenvedésektől, azoknak a legenyhébb formájától: emberek megvetésétől vagy valami szelíd gúnytól is, mert nem ismerik Őt, vagy nem ismerjük azt a gazdagságot, amit a vele való közösségünk jelent. Ezért talán nincs is hitvallásunk. Mihez ragaszkodnánk akkor?
Ha valakinek személyes meggyőződése az, hogy Ő a mi nagy főpapunk, Ő áldozta oda magát értünk, Ő hatolt át az egeken, vagyis nyitotta ki a mennyország kapuját előttünk, Ő az Isten fia, aki azonban mint Isten Fia is vállalta ezeket a rettenetes szenvedéseket, meg ezeknél szörnyűbbeket is, amiken esetleg átmegyünk, vagy amiben éppen benne van valaki, hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, ennyire szolidáris volt velünk, és az ma is, az ilyen embernek könnyebb, — vagy ki merem mondani: könnyű — ragaszkodnia a hitvallásához akkor is, ha ezért szenvedést kell vállalnia. Mert mit vehetnek el tőle? Olyan szép ez a felsorolás Luther énekében: kincset, vagy a hozzánk legközelebb álló rokonainkat? Minden ebbe van beágyazva, hogy Krisztus elfogadott minket, mindenét nekünk adta. Az Ő dicsősége is a miénk lesz, és aki ezt komolyan hiszi, az ezt nem kockáztatja semmiért. Annak könnyű ragaszkodnia Jézushoz, és a róla való hitvallásához is.
Világosan kell látnunk, hogy ez a hitvallásos ragaszkodás ma egyre inkább butaságnak és nem erénynek számít. Másra tanítja sok szü-lő a gyermekét, és sok intézmény is egészen mást oktat. Egy ilyen hazugságra, képmutatásra, látszatokra épülő, állandó bizonytalanságban és ideiglenességben kapkodó, ügyeskedő és helyezkedő szellemiség nem ad bátor hitvallókat a társadalomnak. Meg is lehet nézni ezt a társadalmat. Ez a méreg kihat a házasságokra is — miért ragaszkodnánk egymáshoz? A családi életre is, a munkaerkölcsre vagy erkölcstelenségre — inkább úgy kéne már mondani. Az egész közéletre. Ez nem elszigetelten létezik. Ez megmérgezi mindannyiunk gondolkozását és körülöttünk az egész életet. Soha nem tudhatjuk, hogy egy felelős államférfi vagy politikus igazat mond-e. Vagy egyáltalán tud-e még igazat mondani, vagy merhetne-e igazat mondani. Tudja-e, mi a valóság, mi lenne az igaz. Egészen elvált a szó a gondolattól, s a cselekedet az elhangzott beszédtől.
Ugyanezt éljük át egyházi területen is. Egé-szen jó hírű, megbízhatónak tartott keresztyén közösségekről olvassuk, hogy nem mernek ragaszkodni, általában taktikai megfontolásokból, a hitvallásukhoz. Ajtót nyitnak a római kovász előtt, vagy a rajongás idegen lelke előtt, ami a karizmatikus gyülekezetekből árad. Az egyik legmegbízhatóbb ilyen közösség a feminizmus nagy zászlóvivőjévé vált, amiről megvan a Bibliának a világos kritikája. Egy másik a homoszexualitást akarja igazolni. Fenyeget az új pogányságnak sokféle megjelenési formája is, meg a hitetlen teológia, ami mérhetetlen kárt tesz már a lelkészi pályákra készülők életében és hitében is.
Nem számít erénynek ma ragaszkodni a hitvallásunkhoz. Megint mondom: vagy azért, mert nincs is hitvallásunk, vagy azért, mert nincs bátorságunk, vagy annak az értékét nem ismertük fel igazán, amit elveszítünk, amitől el akarnak tántorítani ezek az idegen erők.
Nekünk szól tehát ez a kedves lelkigondozói bátorítás. Mi, akik már megismertük, valamennyire már mindnyájan megismertük Jézus Krisztust, és itt sorolja: a mi főpapunkat, az Isten Fiát, aki áthatolt az egeken, — ragaszkodjunk Őhozzá. Bármibe kerül is az. Nem kell hősködni. Nem maguk csináltak mártírt magukból ezek a vértanúk sem. Akit Isten megajándékoz azzal, hogy nagy áldozatokat is hozhat az Ő ügyéért, talán még az életét is odaadhatja, annak Ő ad ehhez erőt is. Nekünk nem kell keresnünk a szenvedést. Ha azonban esetleg valami árat kell fizetni, akár úgy, hogy a saját szokásainkat, eszméinket, rögeszméinket, neveltetésünkből ezt-azt kell feladni, mert kiderül, hogy az és a Krisztusban felismert igazság nem fér meg együtt, akkor ne féljünk bármit odaadni, csakhogy Krisztust még jobban megismerjük, és azt a gazdagságot, amit Ő a hozzá ragaszkodóknak kínál, egyre jobban megragadhassuk. Erre biztat tehát minket Isten igéje.
Ha egészen leegyszerűsítjük, majdnem már szimplifikáljuk ezt a fontos üzenetet, akkor ezt így is meg lehet fogalmazni: vedd elő a Bibliádat, és igyekezzél naponta megismerni az igazságot. Nemcsak elméletileg, hogy mit mond Jé-zus a Szentírásban, és mit mond az Őróla, — az egész Őróla szól elejétől a végéig —, hanem a neki való engedelmeskedés közben ismerhetjük meg Őt igazán. Lakva ismerni meg a mi Megváltókat is. Együtt élve vele. Engedjük, hogy folyamatosan reformálja, tisztítsa az életünket. Nehogy azt higgyük, hogy az igazság birtokosai vagyunk. Rész szerint van bennünk az ismeret. De Ő egyre inkább kiegészíti ezt, és a tévedéseinktől kész megtisztítani. Elvezet minket a Szentlélek a teljes igazságra — ezt ígérte nekünk Jézus. Engedjük, hogy vezessen, és legyünk egyre gazdagabbak egy ilyen lelkileg szegény világban, hogy tudjunk egyre nagyobb szeretettel gazdagítani má-sokat is.
Elveszítünk egyszer mindent és mindenkit. Egyetlen valaki marad meg nekünk, aki ott lesz velünk majd halálunk óráján is, és ott lesz velünk utána is, ha mi itt ragaszkodunk Őhozzá, és ez az érettünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztus. Boldog ember az, aki áldozatok árán is ragaszkodik hozzá.

Imádkozzunk!
Dicsőséges Urunk, áldott főpapunk, Jézus Krisztus, magasztalunk téged most különösen is azért, mert engedelmes voltál halálig, mégpedig a kereszthalálig. Köszönjük, hogy hűséges maradtál, köszönjük, hogy kipróbáltad minden részletében és nyomorúságában, milyen az embernek lenni, és így bátorítasz és erősítesz minket.
Köszönjük, hogy te is megkísérttettél mindenben hozzánk hasonlóan, és legyőztél minden kísértést. Egyikből sem lett bűn az életedben. Megvalljuk alázatosan, hogy reánk sok tekintetben érvényes ez a szólásmondás: van, akit könnyű táncba vinni. Könnyen visz minket bűnbe a kísértő. Csekély az ellenállásunk. Sokszor már az első pillanatban visszakozunk. Sokszor csak azon fáradozunk, hogy megmagyarázzuk a bukásainkat, ahelyett, hogy szakítanánk a bűneinkkel.
Könyörülj rajtunk, és erősíts meg minket a jóra. Add, hogy tudjuk utálni mindazt, ami gonosz, tisztátalan, és ami nekünk is csak árt.
Bocsásd meg, Urunk, minden megalkuvásunkat. Bocsásd meg, valahányszor gyávaságból hazudtunk, amikor megtagadtunk téged, amikor szóval, tettel és hallgatással is a háttérbe vonultunk és nem mertünk megvallani téged mások előtt. Köszönjük neked ma különösen is, hogy gazdag vagy a megbocsátásban és bővölködsz a kegyelemben.
Segíts, hogy ne szaporítsuk a bűneinket, hanem ajándékozz meg a hitvallás örömével. Tanácsolj minket, hogy egymást is bátorítsuk ebben. Segíts el minket egyre mélyebb Krisztus-ismeretre, hogy legyen hitvallásunk, és úgy tudjunk hozzád ragaszkodni, mint akiről tudjuk, hogy ki vagy.
Könyörgünk azokért, akiknek most is szenvedést kell vállalniuk miattad és az evangéliumért. Erősítsd és védelmezd őket.
Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk a legszemélyesebb gondjainkat, terheinket, bizonytalanságainkat is. Te, aki áldott főpapunk vagy, akihez bizalommal jöhetünk, légy irgalmas nekünk, és mutasd meg újra és újra, kísértéseink, szenvedéseink közepette is a te szeretetedet.
Ámen.